Ugrás a Főoldalra!

Kronológia

A román kiugrás, Antonescu letartóztatása


A román kiugrás mai szemmel

Emil Hureseanu:

Ma egy olyan kísérlet szemtanúi vagyunk Romániában, amely Mihály király rovására Antonescu marsallt kívánja rehabilitálni. Szélsőséges nacionalista erők folytatják, és sajnálatos módon a szociáldemokratának mondott mai román erők is támogatják ezt a kampányt. Ezt sajátossá teszi az a körülmény, hogy Mihály király – aki cselekvő résztvevője az augusztus 23-i eseményeknek – életben van, és széles népi támogatottságra számíthat.

Fülöp Mihály:

1944. augusztus 23-án Mihály király és közvetlen környezete a román államiságot mentette meg a fordulattal, hiszen tudatában voltak annak, hogy a két háború közötti nagy Románia nem állítható helyre. Elveszett Besszarábia és Észak-Bukovina, világos vagy többé-kevésbé világos volt, hogy Dél-Dobrudzsát sem kapják vissza. Az egyetlen lehetséges cél, amit augusztus 23-án el lehetett érni az volt, hogy Észak-Erdélyt megszerezzék. Észak-Erdély visszaszerzése az egész román nemzetet egységbe tömörítette és a hadsereget a király mögé állította.

Sipos Péter:

Magyarországon is vannak olyan törekvések, amelyek a bolsevizmus elleni harc ürügyén megpróbálják igazolni Magyarország részvételét a Szovjetunió elleni háborúban. Lényegében ugyanilyen iránya van az Antonescu-apológiának ma Romániában. Ez teljesen ahistorikus szemlélet. Tudniillik abban az időben az alapvető választóvonal nem a bolsevizmus és a demokrácia között húzódott, hanem a fasizmus és a fasizmusellenes erők között. Az utóbbiakhoz tartoztak mind a Szovjetunió, mind pedig a nyugati nagy polgári demokráciák, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia. Az emberiség sorsa azon múlott – és ez nem ideológiai kérdés –, hogy melyik koalíció győz. Tehát nem lehet a bolsevizmus elleni harc ürügyén igazolni a szovjetellenes háborúban való részvételt, mely óhatatlanul azt jelentette, hogy azok az országok, amelyek részt vettek a keleti front háborújában, a nyugati demokráciák ellen is hadakoztak.

F. M.: Még egy magyar vonatkozása is van annak, amit Sipos Péter mondott. Tudomásul kell vennie a magyar közönségnek, hogy 1941. június 23-ig megvolt a lehetősége annak, hogy Magyarország a bécsi döntéssel megszerzett területeket megtartsa, mert volt egy hatalom, a Szovjetunió, amely nem emelt kifogást Észak-Erdély Magyarországhoz tartozása ellen. Egyetlenegy dolog eredményezte azt, hogy végül is a Szovjetunió álláspontja ebben a kérdésben megváltozott. A magyar hadba lépéskor, 1941. június 23-án Molotov szovjet külügyi népbiztos ezt közölte is Kristóffy magyar követtel Moszkvában: amennyiben Magyarország nem lép be a szovjetek ellen indított háborúba, akkor a Szovjetunió a háború után hajlandó Észak-Erdély vagy Erdély Magyarországhoz tartozását támogatni.

Szénási Sándor műsorvezető:

Nem lehetséges, hogy kettős játék volt ez a szovjetek részéről? Románia sokkal nagyobb, bizonyos szempontból gazdagabb ország, és sokkal fontosabb lehetett a szovjetek számára; nem lehetséges az, hogy a román félnek is mondtak ilyesmit?

F. M.: Nem, mert Románia már akkor belépett a háborúba, és teljesen világos volt, hogy ez a háború – akkori értelmezése szerint – szovjet területek megszerzésére irányul, és a két ország között ebből a szempontból kibékíthetetlen az ellentét. Lehet, hogy az akkori magyar tisztikarnak egy jelentős része az antibolsevista háborút egy igaz vagy igazságos keresztes hadjáratnak tekintette, és én elhiszem, hogy ez volt a meggyőződésük, amely háborúba vitte őket. De azt tudomásul kell venni, hogy ezzel a lépéssel vesztette el Magyarország Észak-Erdélyt.

S. P.: Azt tenném még hozzá ahhoz, amit Fülöp Mihály mondott, hogy a szovjet politikának már a 20-as évek elejétől állandó jellemzője volt a Magyarországgal való együttműködés Romániával szemben. Hiszen Csicserin szovjet külügyi népbiztos már 1922-ben felajánlotta Bethlennek az esetleges együttműködést. Mind a Szovjetunió, mind Magyarország vesztese volt versailles-i békerendszernek. Tehát közös érdekeik voltak, elsősorban Románia ellen, amellyel szemben jelentős területeket vesztettek. 1940 nyarán, a második bécsi döntés előtt, Molotov többször is felajánlotta a magyar politikai vezetésnek az együttműködést, azonban ezt kifejezetten ideológiai okokra hivatkozva a Teleki-kormány elutasította. Tehát itt nemcsak a háború okozta ijedelemről volt szó, hanem a Szovjetunió Magyarország-politikájának egyik állandó együtthatójáról, egészen a hadba lépésig.

Sz. S.: Van egy szempont még, amit érdemes megemlíteni: ez pedig az erdélyi magyarság szempontja. Egyrészt annak idején hogyan látta az eseményeket, később pedig az események változása következtében milyen szituációkba került, és most hogyan tekint minderre?

Ara-Kovács Attila:

Azt hiszem, hogy az elhangzottakból az derül ki, hogy nagyon bonyolult történelmi esemény volt már a kezdeti időszakban is az augusztus 23-i kiugrás. Viszont az, hogy ennyi minden rakódott erre az eseményre azóta, az nem történelmi, hanem politikai kérdés. Az interpretációk és a reinterpretációk egész sora fogalmazódott meg azóta. Látni kell azt, hogy a román vezetés az első pillanattól kezdve nem számolt az erdélyi magyarsággal, amikor meglépte ezt a lépést, ami talán természetes is. Ugyanakkor később sem vette tekintetbe az erdélyi magyarságot, ami viszont már illogikus, és politikailag ez nagyon problematikussá tette a belső legitimitását az új rendszernek. Ne felejtsük el, itt egy 8%-os kisebbségről van szó. Nem kellett volna olyan mértékben figyelmen kívül hagyni a magyar érdekeket, mint ahogyan történt. Ne felejtsük el, hogy az 1944-es eseményeket, így a szovjet behatolást rettenetesen sok kegyetlenség, atrocitás kísérte. Nyilvánvalóan később ezeket eltúlozták, mert nemcsak ez jellemezte Észak-Erdély megszállását. Viszont hallgatni szoktak arról, hogy a közismert orosz magatartással szemben nagyon gyakran a román hadsereg vette védelmébe az erdélyi magyarságot. Ugyanakkor látnunk kell azt, hogy volt Szárazajta, Szentdomokos, volt Enyed, volt Észak-Erdélyben jó néhány hasonló esemény. A magyarok ellen román részről elkövetett atrocitások miatt az orosz hadvezetés hozott egy olyan döntést, hogy a román adminisztrációnak el kell hagynia Erdélyt.

S. P.: Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk hozzá, hogy a korabeli magyar államvezetés teljesen figyelmen kívül hagyta az erdélyi magyarság vezetőinek álláspontját. 1944. szeptember elején báró Bánffy Dániel, aki a Kállay-kormány földművelésügyi minisztere volt és gróf Teleki Béla, az Erdélyi Párt elnöke nagyon határozottan követelték, hogy azonnal ugorjon ki Magyarország a háborúból, kössön fegyverszünetet, mert máskülönben az erdélyi magyarságra rettenetes sors vár.

Sz. S.: Ez valamilyen versenyfutás is volt már?

S. P.: Bizonyos értelemben igen.

F. M.: Az a baj, hogy ez volt az egyetlen lehetséges időpont, amikor Magyarországnak esélye nyílhatott, hogy Romániával szinte egy időben hajtsa végre a kiugrást, hiszen a németek annyira megzavarodtak; hogy augusztus végén erre valóban egy alkalmas pillanat kínálkozott. Az erdélyi magyarok lelkiállapotára visszatérve, 1944 őszét olyan traumaként élték meg, hogy létük került veszélybe.

Hiszen a bevonuló Maniu-gárdák, ezek a fejszés gyilkosok, az egész észak-erdélyi magyarságot olyan lelki helyzetbe hozták, hogy mindenki úgy érezte, ha a Vörös Hadsereg nem segít, és 1944. november 12-én nem vezeti be a katonai közigazgatást, nem szabadítja meg ezektől a bandáktól a magyarokat, akkor a magyarokat fizikailag kiirtják. Ez volt a döntő oka annak, hogy 1944 ősze és 1945 tavasza között egy tanácsköztársaság-szerű, nagyon baloldali észak-erdélyi helyi közigazgatás alakult ki magyar és román kommunistákkal. A korábban keresztény-nemzeti, jobboldali magyar tömeg egészében balra tolódott, és ezért történt az, hogy a Szovjetunió ettől az időponttól kezdve 1958 júliusáig, amíg ki nem vonult Romániából, nagyon fontos egyensúlyi szerepet játszott Magyarország, Románia és az erdélyi magyarok ügyében.

Sz. S.: Térjünk vissza a versenyfutáshoz, amiről már szó volt. A román kiugrási kísérlet megtörténik augusztus 23-án. A magyarok elkéstek, sőt rosszul is késtek el, mert sikertelenül késtek el. Volt ennek a dolognak jelentősége a béketárgyalásokon?

F. M.: A magyar–román területi kérdés 1946 tavaszáig, addig, amíg a három ebben illetékes nagyhatalom az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió a Külügyminiszterek Tanácsának fórumán tárgyalta ezt a kérdést, nyitott maradt. Nyitott maradt abban az értelemben, hogy a nyugati nagyhatalmak, tehát az Egyesült Államok és Nagy-Britannia az etnikai méltányosság elvét kívánta érvényesíteni két olyan volt csatlós ország esetében, mint Magyarország és Románia, amelyek megítélése tulajdonképpen azonos volt. Az etnikai méltányosság érvényesítése az ő szempontjukból azt jelentette, hogy 1944. szeptember 20-án amerikai részről elő is terjesztettek egy kisebb határsáv-átcsatolási javaslatot Magyarország javára. És itt jön az a kérdés, hogy végül is a két ország háborús magatartásának, így az elkésett kiugrásnak volt-e jelentősége abban, hogy erre vagy arra billent a mérleg? Igen, a két ország háborús magatartásának volt jelentősége.

Elsősorban abban az értelemben, hogy Magyarország ok nélkül megtámadta a Szovjetuniót, és ez a Szovjetunió álláspontjában döntő fordulatot jelentett. Nem véletlen, hogy 1941 decemberében Sztálin az angol külügyminiszterrel arról beszélt, hogy Magyarországot meg kell büntetni. Nem véletlen, hogy 1943. június 7-én Molotov azt írta az angol és amerikai nagykövetnek, hogy azokért a rombolásokért, gyilkosságokért, fosztogatásokért, amelyeket a magyar csapatok a Szovjetunió területén elkövettek, nemcsak a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell többé vagy kevésbé a felelősséget. Tehát szovjet szempontból annak, hogy milyen magatartást tanúsított Magyarország, illetve Románia, jelentősége volt, és végül is ez volt a döntő.

Sz. S.: Hadd szóljak közbe. Én nem gondolom azt, hogy egy olyan nagyhatalom, mint a Szovjetunió, morális vagy érzelmi alapon döntene el egy ilyen kérdést, bár előhozhat morális és érzelmi érdekeket annak a nagyhatalmi gondolkodásnak a mentén vagy annak védelmére, ami enélkül is érvényesülne. Szóval, lássuk be, hogy a román csapatok ugyanolyan dúlásokat végeztek a Szovjetunióban, ahogy a magyar csapatok is végeztek dúlásokat Ukrajnában. Ha akarom, az egyiket előhozom, a másikat nem. Talán az volt Sztálin érdeke, hogy előtérbe hozza a magyar dúlásokat, hiszen a románokkal akkor – mondják többen – „le volt már játszva” a dolog.

F. M.: Igazad van. Valóban az érdekek döntötték el a játszmát, és akkor, amikor erről beszéltünk, akkor nyilván az indoklást, tehát a szovjet indoklást hozom fel példaként. A szovjet indoklás pedig ez volt. Az érdek elsősorban Besszarábia és Észak-Bukovina megtartása volt. Valamint számított még egy tényező, amit mindig elfelejtünk: Románia stratégiailag fontosabb volt, mint Magyarország.

S. P.: A délkelet-európai és közép-kelet-európai országok szovjet szempontból valóban nem voltak azonos értékűek. A két legfontosabb ország a balkáni térségben Bulgária és Románia lett, azok őrizték a Fekete-tengert és azon túl a Szovjetunió akkor legfontosabb olajforrásait, a közép-kelet-európai térségben pedig Lengyelország. Ha megnézzük, hogy a Szovjetunió mely országokban valósította meg legkorábban és legkeményebb módon a kommunista hatalomátvételt, akkor ez a három ország áll az előtérben.

Sz. S.: Nem akarok én itt területeket „visszaszerezgetni”, csak egy történelmi tényről van szó, hogy ti. volt-e reménye Magyarországnak arra, hogy legalább egy picit megtartson a visszakapott területekből? Szóba került ez valóságos megoldásként, az amerikaiak javasolták, de valahogy „elszállt” a levegőben.

F. M.: Nem szállt el, azonban ezt nem a kérdés érdemi tárgyalásának egyik elemeként vetették fel az amerikaiak. 1945 márciusában a szovjetek brutális katonai és politikai nyomással juttatták hatalomra Groza kormányát. Ez az a híres jelenet, amikor Visinszkij közli a 23 éves román királlyal, az asztalt verve, hogy ha holnap délutánig nem nevezi ki az antifasiszta Groza-kormányt a reakciós, fasiszta kormány helyett, nem felelhet Romániának mint független államnak a fennmaradásáért. Az amerikaiak és az angolok ezt a helyzetet akarták megváltoztatni, és az egyik nyomásgyakorlási eszköz az volt, hogy Magyarország javára területi módosítást javasoltak.

S. P.: Magyarország nemcsak a Szovjetunió számára nem volt olyan különlegesen fontos, hanem a nyugati nagyhatalmak számára sem, akik részt vettek a békemű megalkotásában. Hiszen ismeretes, hogy rendkívül könnyen elálltak bármiféle Magyarország javára történő területmódosítástól. Az volt az álláspontjuk, ha Moszkva beleegyezik, akkor jó, ha nem egyezik bele, akkor „mi nem fogunk vele ezért összeveszni”.

Sz. S.: Én nem szeretnék belebocsátkozni mindenféle kisebbrendűségi érzésekbe, de eléggé világosan kirajzolódik ez a történet: Magyarországnak valóban nem volt olyan súlya, szerepe, ami indokolta volna a mellette való lobbyzást és nyomásgyakorlást.

Legvégül még egyetlenegy kérdést szeretnék föltenni Emil Hureseanunak és Ara-Kovács Attilának: hogy ti. ebben a vitában és a korábbi beszélgetések során is, érzékelték-e, hogy vannak köztük olyan történelmi, politikai és ideológiai ellentétek, amelyek ennek a kérdésnek a megbeszélését ma sem teszik lehetővé?

E. H.: Romániában 1944. augusztus 23. lényegéről talán a legkevesebbet beszéltek a mai napig is. Én magam életem jó részét Romániában éltem le, rengeteg könyvet elolvastam. Mindenekelőtt a baloldali fegyveres felkelést tanították. Utána antiimperialista fegyveres népi felkelésről beszéltek. Majd a Ceauşescu-időkben baloldali, nemzeti forradalomként állították ezt be, mintha az 1848-as polgári demokratikus forradalom teljesedett volna ki az 1944. augusztus 23-i eseményekben. Sok, az értetlenséget elősegítő szűrő akadályozza a tisztánlátást. Lényeges elem, hogy Mihály király életben van, ő olyan személy, aki bele tud szólni a mai romániai eseményekbe, és nagyban hozzájárulhat 1944. augusztus 23. újszerű megítéléséhez.

A-K A.: A legnagyobb problémája ennek az eseménynek az, hogy jelen pillanatban, az elmúlt 40 év következményeként, egy teljesen nacionalista fiesztává vált, aminek a lényege az, hogy mindenki mást kizárnak ebből az eseményből, ebből az ünnepből, aki nem tartozott hozzá etnikailag a románsághoz. Az erdélyi magyarság szempontjából ez sok szempontból problematikus, mert a vele kapcsolatos ellenvetéseit, lázadását, ellenzékiségét szintén nacionalista, vagy mondhatnám azt, hogy nemzeti keretek között kellett megfogalmaznia. Jó lenne ezen túllépni, és valahogyan a civil társadalom értelmében újrafogalmazni az ellenállást.

S. P.: Egy mondatot még, ami magyar szempontból is lényeges. Nem lehet egyszerre hősként ünnepelni Antonescut és Mihály királyt, ahogy Magyarországon sem lehet hősként tisztelni Teleki Pált és Werth Henriket.

forrás: A TV-1 1994. augusztus 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített szövege.

A Conducător bukása

 

Fájl:Bundesarchiv Bild 183-B03212, München, Staatsbesuch Jon Antonescu bei Hitler.jpg
Ion Antonescu üdvözli a tömeget Adolf Hitler oldalán 1941, München (balra) Antonescu kivégzése (jobbra)

1943-ban a németek és szövetségeseik ellen fordult a hadiszerencse: a sztálingrádi vereség után szovjet ellentámadás indult nyugat felé. Rengeteg román esett el a harcokban, a hadsereg maradéka pedig erősen demoralizálódott, mire megérkeztek a Vörös Hadsereg alakulatai Romániába 1944. augusztus 20-án. Három nap múltán Mihály király, akit néhány tiszt, fegyveres kommunisták és a Nemzeti Demokratikus Blokk támogatott, elrendelte Antonescu letartóztatását, átvette a kormány irányítását, hadat üzent Németországnak és visszaállította az 1923-as alkotmányt. A szovjetek augusztus 31-én értek Bukarestbe, fegyverszünetet pedig szeptember 12-én kötöttek a sikeresen kiugró románokkal, akik ezután a szövetségesek oldalán részt vettek a magyarországi és szlovákiai harcokban. A háború lezárulása idejére a román emberveszteségek majdnem egymillió főre rúgtak. Antonescut a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták hazájának, hogy háborús bűnösként ítélkezhessenek róla. A nemzeti árulás perének nevezett háborús perben halálra ítélték 10 társával együtt május 17-én. Június elsején lőtték agyon Bukarest külvárosában, a Jilava erőd börtönénél.